Vezetés

Tudom, kicsit el vagyok tűnve megint.

A helyzet, hogy éppen azon vagyok, hogy megtanuljak vezetni még Alíz születése előtt. Már 24 órát vettem, de maradjunk annyiban, nem leszek egy Forma-1-es pilóta talán soha. 

Kicsit segít kikapcsolni a mindennapi aggódásból. De elég nehéz úgy megtanulni vezetni, hogy egy csoda kislány "futkározik" a pocakban. :D 

Az oktatóm szerint Alíz biztos jól fogja érezni magát majd az autóban és pikk pakk el is fog aludni, amint indulunk valahová. (Reméljük sosem kell ezt bevetni majd egy nyűgös nap végén, mikor már minden is csak fokozza majd a nyűgösségét.) 

Talán azért, mert itt van a pocakban, de annyira bátortalanul vezetek, hogy az hihetetlen. Biztos valami anyai ösztön jellegű dolog nem engedi, hogy olyan szituációkba belemenjek, amik nem hogy nem veszélyesek, (nyilván az oktató azt nem is engedné) de még az utánam következő 4-5 autó is meg tudja biztonsággal tenni azt a manővert.
Tegnapi gyakorlati óra során viszont történt valami, ami eddig sosem. Valami olyan csukafejessel pattant le a májamról a kis Alíz, hogy annyira rosszul lettem vezetés közben, hogy azt hittem el is ájulok..... még szerencse, hogy épp egy parkolóban voltunk, és az oktató azonnal átvette a vezetést, leparkolt. Pár perc után összerendeztem magam, de a gyakorlati óra végén mondta, hogy sajnos itt a vége. Nem biztonságos ez nekünk így. Teljesen igaza van, de mégis rosszul esett, mert annyira akartam, de éreztem tegnap, hogy már nem olyan vezetni, mint 1-2 hete. Már utasként is sokszor megvisel az autózás...
Sokat tanultam már, sokat kell még, de lehet pocaklakó nélkül sokkal könnyebben és határozottabban fog menni majd egyszer, amikor oda jutok, hogy tudom folytatni.