Nos... Azt kell mondjam, hogy senki sem vágyik olyan várandósságra, főleg nem elsőként, hogy tudja, a kisbaba aki a pocakjában van, beteg. Szerencsére Alíz rendellenessége műtéttel orvosolható, de a tudat, hogy igazából semmit nem tudok/tudunk kezd felemészteni. Egyre közeledik a kiírt dátum. Az izgatottsággal együtt a félelem is egyre nő bennem. A legutóbbi ultrahang eredménye sajnos elszomorító volt. Ugyan vizesedés nincs (!), de az elváltozás sokat nőtt. Betöltöttük a 31. hetet, a remény lassacskán szertefoszlik a spontán gyógyulásra. Ami igazából nem is érdekelne, de az, hogy elkezdett nőni, az teljesen mellbevágott. A tehetetlenség érzése borzasztó.
Minden nap igyekszem tartani magam, erősnek lenni, nem magam miatt, hanem Miatta! De vannak napok, amikor eltörik a mécses. A mai is egy ilyen nap.
Jövő héten megyünk a sebészhez, ahol sok kérdésre kapok remélhetőleg választ.
Próbálnék készülni a kórházi és a gyermekágyi időszakra, de az igazság az, hogy ebben a helyzetben nem tudom hogyan kezdjek hozzá. Az interneten nem találok segítséget, hogy egy kezdetben beteg babóval milyenek az első napok, hetek. Így hát, amint túl leszünk rajta, igyekszem majd segítséget nyújtani a hozzám hasonló anyáknak. Biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem okoz ez problémát. Nem egy "átlagos" 2-4 napot bent vagyunk és jöhetünk haza dolog lesz. Nem tudom mi lesz, így készülni sem tudok rá.
De egy biztos, Alíz nagyon erős, és nem hagyja aludni az anyukáját már most sem. Nagyon aktív, néha a köldökömön akarna kijönni. Imádom, még akkor is, amikor fáj egy két mozzanata. De legalább tudom, hogy itt van velem. ❤️
Megjegyzések
Megjegyzés küldése