Boldog új évet kívánok Mindenkinek!
Következzen a 14. hét!
November 13-ra, szerdára kaptam időpontot a lepényboholy mintavételre. Kedden édesanyám eljött hozzánk, hogy szerdán velünk tartson Szegedre. Szerdán korán indultunk, mert 8-ra oda kellett érnünk Szegedre. Időben oda is értünk, kereken 8-kor ott álltam az UH labor ajtajában és vártam, hogy lecsaphassak egy asszisztensre, nővérre, hogy jelezzem megérkeztem! Hamarosan nyílt is az ajtó, jeleztem, hogy itt vagyok. Megkaptam a kórlapom, mondta az asszisztens, hogy még el kell mennem a felvételi irodába, fel kell menjek az osztályra, stb, stb... Majd valamikor 10 óra körül kerül sor a beavatkozásra. Róttam a kötelező köröket. Pechemre csak a gyermekágyi osztályon volt hely. Valahogy nem kívántam magam köré a sok boldog anyukát és cukibbnál cukibb csecsemőket. (Természetesen nem ők tehetnek az én bajomról, de szerintem ez is normális valamilyen szinten, egy védekező reakció, talán kis dühvel tarkítva.) De nem volt mit tenni. Egy 10 ágyas szobába kerültem, ahol olyan hölgyek voltak velem, akik szintén valamilyen vizsgálatra, beavatkozásra érkeztek. Kicsit megkönnyebbültem! Megtörtént az osztályos felvétel, karszalag, vérvétel, papírmunkák. Átöltöztem, és vártam, hogy végre indulhassak le az ultrahanghoz a mintavételre. Volt egy nagyon kedves lány az osztályon, szülésznő hallgató, úgy láttam rajta, szívén viseli a sorunkat.Ő szólt, hogy indulhatunk le. Lekísért, kérdezte, hogy bejöhet-e megnézni a mintavételt. Eszembe jutott, amikor nekem voltak kórházi gyakorlataim és is próbáltam belekerülni a legérdekesebb vizsgálatokra. Mondtam, hogy természetesen bejöhet. Várakoztunk már egy ideje, amikor szólítottak. Bementünk, felfeküdtem, a hasamat szabaddá tettem, letakarták a lábam lepedővel, oda már ki volt készítve a steril kesztyű, stb.. Már egy 15 perce feküdtem "kiterítve", amikor rájött a pisilhetnék (pedig mielőtt lementünk direkt elintéztem ezt is). De nem volt mit tenni, mivel a beavatkozás után szigorú fekvésre intettek, 2 órára, így kénytelen voltam kikéredzkedni a mosdóba. Persze a dokim akkor jött, de hát ha már kimentem akkor nem fordultam vissza. Elintéztem a dolgom és visszasiettem. Persze elnézést kértem, hogy megvárattam. Aztán futottunk pár illemkört, hogy ő várakoztatott meg. De az a pár perc elég volt arra, hogy a doktor képbe hozza magában, hogy ki is vagyok.
Na gyorsan hanyatt vágtam magam, hogy nekilásson a munkának. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon vártam, hogy mi lesz az ultrahangon, azt láttam, rajta, hogy ő is. Nyomott zselét a hasamra, majd jött a transzducer a hasamra. Pont oda tette, hogy egyből a baba mellkasát láttuk. Megtörtént a csoda amiért imádkoztunk! A folyadék FELSZÍVÓDOTT! Mindenki nagyon oda volt, a doktor is! Ez a mondat szaladt ki a száján: "Akkor a genetika rendben van." Mondanom sem kell, végtelenül boldog voltam (de nem akartam illúzióba kergetni magam).De persze a mintavételt így is meg kell csinálni. Hátsó fali a lepény, szóval kicsit macerásnak tűnt a dolog. A doktor megtalálta a tökéletes helyet a szúrásra. Bal kezére feladták a steril kesztyűt, a jobbal a transzducert (UH fej) tartotta, hogy ellenőrizni tudja, hogy jó helyen jár-e. Előkerült a tű is amivel a műveletet végrehajtotta. A köldököm alatt szúrt. Az asszisztensek azt mondták, hogy tökéletes volt a szúrás, nagyon jó helyre ment, az orvos is konstatálta, hogy tényleg jól sikerült, nem kellett még egyszer szúrni. Hát teljesen őszintén, lehet egy második szúrásba összetojtam volna magam mindenki előtt. Ilyen fájdalmat még nem éreztem soha. De bármilyen fájdalmat bevállaltam volna a kisbabámért. Szóval megtörtént a szúrás, azt ki kellett szó szerint szuszakolni a mintát belőlem. Tudom, viccesen hangzik, de ez sem volt egy leányálom. Egy 20 ml-es fecskendő bele volt téve valami műanyag rugós szerkezetbe, nyilván azért mert nem lett volna könnyű puszta kézzel kiszívni. Túlestem a mintavételen. A doktor kért egy TORCH vérvételt, mert majdnem biztos volt benne, hogy valami vírus okozza a problémát. Kérdeztem az orvost, hogy fel fog-e jönni még hozzám, hogy tudjunk beszélni a "hogyan tovább"-ról. Mondta, hogy feljön majd. (Sajnos nem volt végül ideje.) Nagy nehezen átültem egy kerekes székbe, amivel felvittek az osztályra. Felfelé menet tudtam beszélni pár szót a férjemmel, mondtam neki, hogy felszívódott a folyadék, és hogy most már kicsit bízzon jobban abban, hogy rendben leszünk, csak átmeneti üzemzavar volt.
A gyermekágyi osztályra hozzátartozó nem jöhetett be, úgyhogy anyukám két órán keresztül az osztály előtt üldögélt, a férjem pedig a kocsiban pihent. 11 óra előtt kezdődött a két órás szigorú fekvés. Őszintén nem bántam, mert marhára fájt.
Eltelt a két óra, nehezen kivánszorogtam a WC-re, majd anyukámhoz. Elüldögéltem vele kint egy órát, közben a férjem is feljött, de annyira fájt a szúrás helye, hogy muszáj voltam visszafeküdni.Szegény nővéreket többször is zargattam, hogy mikor veszik már le a TORCH-ra a vérem. ( Mint korábban említettem, hogy ápoló vagyok, én sem szeretem, ha folyton nyaggatnak a betegek, úgyhogy próbáltam visszafogni magam, de csak a kisbabámról van szó.) 3 körül levették a vérem, fél 4 körül megkaptam a zárójelentésem. Aztán mondták, hogy amint úgy érzem mehetek, de ha még szeretnék, nyugodtan feküdjek. "Gyorsan" összepakoltam és átöltöztem. Kicsoszogtam a váróhoz, ahol anyáék már nagyon vártak. Elindultunk haza.
Egy dolog volt még nagyon jó, felmenni az ötödik emeletre lift nélkül, mert hát az ötödiken lakunk. Leizzadtam párszor, de felküzdöttem magam! Akkor azt gondoltam soha többet nem jövök le. Ha-ha!
Pár napig még szenvedtem egy kicsit, de aztán szépen elmúlt a fájdalom. Mivel nem tudtam az orvosommal beszélni, így bejelentkeztem a magánrendelésére a következő hétre...
Kicsit nyugodtabban vártam a következő hetet. Reméltem, hogy most már minden rendben lesz.
Következzen a 14. hét!
November 13-ra, szerdára kaptam időpontot a lepényboholy mintavételre. Kedden édesanyám eljött hozzánk, hogy szerdán velünk tartson Szegedre. Szerdán korán indultunk, mert 8-ra oda kellett érnünk Szegedre. Időben oda is értünk, kereken 8-kor ott álltam az UH labor ajtajában és vártam, hogy lecsaphassak egy asszisztensre, nővérre, hogy jelezzem megérkeztem! Hamarosan nyílt is az ajtó, jeleztem, hogy itt vagyok. Megkaptam a kórlapom, mondta az asszisztens, hogy még el kell mennem a felvételi irodába, fel kell menjek az osztályra, stb, stb... Majd valamikor 10 óra körül kerül sor a beavatkozásra. Róttam a kötelező köröket. Pechemre csak a gyermekágyi osztályon volt hely. Valahogy nem kívántam magam köré a sok boldog anyukát és cukibbnál cukibb csecsemőket. (Természetesen nem ők tehetnek az én bajomról, de szerintem ez is normális valamilyen szinten, egy védekező reakció, talán kis dühvel tarkítva.) De nem volt mit tenni. Egy 10 ágyas szobába kerültem, ahol olyan hölgyek voltak velem, akik szintén valamilyen vizsgálatra, beavatkozásra érkeztek. Kicsit megkönnyebbültem! Megtörtént az osztályos felvétel, karszalag, vérvétel, papírmunkák. Átöltöztem, és vártam, hogy végre indulhassak le az ultrahanghoz a mintavételre. Volt egy nagyon kedves lány az osztályon, szülésznő hallgató, úgy láttam rajta, szívén viseli a sorunkat.Ő szólt, hogy indulhatunk le. Lekísért, kérdezte, hogy bejöhet-e megnézni a mintavételt. Eszembe jutott, amikor nekem voltak kórházi gyakorlataim és is próbáltam belekerülni a legérdekesebb vizsgálatokra. Mondtam, hogy természetesen bejöhet. Várakoztunk már egy ideje, amikor szólítottak. Bementünk, felfeküdtem, a hasamat szabaddá tettem, letakarták a lábam lepedővel, oda már ki volt készítve a steril kesztyű, stb.. Már egy 15 perce feküdtem "kiterítve", amikor rájött a pisilhetnék (pedig mielőtt lementünk direkt elintéztem ezt is). De nem volt mit tenni, mivel a beavatkozás után szigorú fekvésre intettek, 2 órára, így kénytelen voltam kikéredzkedni a mosdóba. Persze a dokim akkor jött, de hát ha már kimentem akkor nem fordultam vissza. Elintéztem a dolgom és visszasiettem. Persze elnézést kértem, hogy megvárattam. Aztán futottunk pár illemkört, hogy ő várakoztatott meg. De az a pár perc elég volt arra, hogy a doktor képbe hozza magában, hogy ki is vagyok.
Na gyorsan hanyatt vágtam magam, hogy nekilásson a munkának. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon vártam, hogy mi lesz az ultrahangon, azt láttam, rajta, hogy ő is. Nyomott zselét a hasamra, majd jött a transzducer a hasamra. Pont oda tette, hogy egyből a baba mellkasát láttuk. Megtörtént a csoda amiért imádkoztunk! A folyadék FELSZÍVÓDOTT! Mindenki nagyon oda volt, a doktor is! Ez a mondat szaladt ki a száján: "Akkor a genetika rendben van." Mondanom sem kell, végtelenül boldog voltam (de nem akartam illúzióba kergetni magam).De persze a mintavételt így is meg kell csinálni. Hátsó fali a lepény, szóval kicsit macerásnak tűnt a dolog. A doktor megtalálta a tökéletes helyet a szúrásra. Bal kezére feladták a steril kesztyűt, a jobbal a transzducert (UH fej) tartotta, hogy ellenőrizni tudja, hogy jó helyen jár-e. Előkerült a tű is amivel a műveletet végrehajtotta. A köldököm alatt szúrt. Az asszisztensek azt mondták, hogy tökéletes volt a szúrás, nagyon jó helyre ment, az orvos is konstatálta, hogy tényleg jól sikerült, nem kellett még egyszer szúrni. Hát teljesen őszintén, lehet egy második szúrásba összetojtam volna magam mindenki előtt. Ilyen fájdalmat még nem éreztem soha. De bármilyen fájdalmat bevállaltam volna a kisbabámért. Szóval megtörtént a szúrás, azt ki kellett szó szerint szuszakolni a mintát belőlem. Tudom, viccesen hangzik, de ez sem volt egy leányálom. Egy 20 ml-es fecskendő bele volt téve valami műanyag rugós szerkezetbe, nyilván azért mert nem lett volna könnyű puszta kézzel kiszívni. Túlestem a mintavételen. A doktor kért egy TORCH vérvételt, mert majdnem biztos volt benne, hogy valami vírus okozza a problémát. Kérdeztem az orvost, hogy fel fog-e jönni még hozzám, hogy tudjunk beszélni a "hogyan tovább"-ról. Mondta, hogy feljön majd. (Sajnos nem volt végül ideje.) Nagy nehezen átültem egy kerekes székbe, amivel felvittek az osztályra. Felfelé menet tudtam beszélni pár szót a férjemmel, mondtam neki, hogy felszívódott a folyadék, és hogy most már kicsit bízzon jobban abban, hogy rendben leszünk, csak átmeneti üzemzavar volt.
A gyermekágyi osztályra hozzátartozó nem jöhetett be, úgyhogy anyukám két órán keresztül az osztály előtt üldögélt, a férjem pedig a kocsiban pihent. 11 óra előtt kezdődött a két órás szigorú fekvés. Őszintén nem bántam, mert marhára fájt.
Egy dolog volt még nagyon jó, felmenni az ötödik emeletre lift nélkül, mert hát az ötödiken lakunk. Leizzadtam párszor, de felküzdöttem magam! Akkor azt gondoltam soha többet nem jövök le. Ha-ha!
Pár napig még szenvedtem egy kicsit, de aztán szépen elmúlt a fájdalom. Mivel nem tudtam az orvosommal beszélni, így bejelentkeztem a magánrendelésére a következő hétre...
Kicsit nyugodtabban vártam a következő hetet. Reméltem, hogy most már minden rendben lesz.
Íme a bökőszerszám (persze nem ezzel szúrt meg az orvos):
JAJ a legfontosabbat majdnem kihagytam, 2 hét múlva kell érdeklődni a kromoszóma eredményért, a TORCH miatt pedig az orvosomat kell zargatni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése