Kis kitérő az én gondolataimba

Sokat gondolkoztam a blog elindításán. Amin az utóbbi hetekben keresztül mentem egyetlen embernek sem kívánnám. Gondoltam már arra is, hogy elmegyek pszichológushoz, de valahogy nem sikerült rávennem magam. Mint korábban írtam, egészségügyi dolgozó vagyok én is és a férjem is. Ő mentőtiszt, én annak tanulok, illetve ápoló vagyok. Szóval van egy kis rálátásunk a dologra. "Rengeteg" diagnózist rámondtak már a babára. Természetesen mindnek utána kerestem, a külföldi szaklapokban. Szerencse, hogy most írom a szakdolgozatom is, így tudom, hol kell rákeresni a releváns irodalmakra. Minden diagnózist kitanultam, még a kezelést is.... Persze, mi mást tudnék csinálni a négy fal között?! Dolgozni már nem dolgozok, táppénzen vagyok. Tanulni persze a vizsgaidőszakra nem tudtam, mert minden gondolatom a kisbaba körül forgott. Hol sírtam, jó sokat, hol nevettem. Hol hittem, hol pedig számon kértem az Urat, hogy miért velünk történik mindez. Miután kiderült, hogy baj van, már elgyászoltam, holott még mindig itt van bennem, él, élénk, mocorog, és egyre többet verekszik, amit egyszer már apa is megérzett. Az agyam teljesen elszállt már... Aki átélt valami hasonlót biztosan tudja, hogy miről beszélek. Görcsösen azt akartam, hogy legyen egészséges, ó Uram, mennyit könyörögtem érte az elmúlt hetekben. De tudjátok, most már úgy hiszem, hogy minden úgy fog alakulni, ahogy Alíz babának jó lesz. Akármi is történjen. Egyetlen dolog fontos, hogy Neki jó legyen! (még ha ebbe nekem bele is kell halnom, nem szó szerint értve). Neki jó legyen!

Hamarosan folytatom a történetet! A 13. hét igazán sűrű volt....